Fölnéztem az égre, és szivárványt láttam,
Felemelő élmény volt, több, amit vártam,
A napfény alkotta, ahogyan e vers rímeit,
Csodáltam a harmóniát s tökéletes színeit.
A piros volt az első, mit láttam. Az égő tűz
A szenvedély jelképe, mi románcokba űz,
Ez mi a szerelmes lelkének mélyén lobog,
S a libidótól megfáradt szívünkben dobog.
Aztán a narancsot láttam meg ragyogóan,
A boldogság jelképe! – gondoltam. Valóban
Aranylón csillogott a bárányfelhők fölött,
Szerényen megbújva a főbb színek között.
Az alázatosság színe, a citrom következett,
Amiről, mint tudjuk, jósággal szövetkezett.
Vágytalanság jelképe is mindezek mellett,
S mikor megláttam mosolyognom kellett.
A zöld volt a következő a fényes égi sorban,
Reményt adva mindenhez e nehéz korban.
A természet is vele újul meg minden évben,
Jelen van az egész földön időben és térben.
Aztán jött a kékség, mint a végtelen tenger,
Ha őszintén belenéz megborzong az ember.
Olyan megfoghatatlan, s mégis oly nyugtató,
Mint a teremtő békessége, angyalian ringató.
S a legvégére maradt a lila mértékletessége,
Egyensúlyként, mint az ég és a föld egysége,
Ez a bölcsesség jelképe az értelem mellett.
A legvégére éppen ilyen vidám szín kellett!
Ennyi szép gondolat, miközben a föld forog,
Egyetlen pillanat volt, mégis mily sok dolog,
Csak egy villanás, mi akár egy életet felidéz,
Nem mindegy az embernek, mikor hova néz!