Mondd csak az üres szavakat, fecsegj,
Képzeld azt, hogy ez jól megy neked,
Hazudj nekem, ha neked így könnyebb,
De ne csodáld, ha nem hullanak könnyek!

Beszéld el, hogy mily nehéz az életed,
S hogy nehezen éled meg a végzeted,
Mondj el nekem egy hihetetlen dolgot,
Hogy a terheidet nem egyedül hordod!

Csak várok, és talán most megkérdezed,
Barátom, mond el nekem, mi van veled!
De te ilyet tőlem már soha nem kérdezel,
Csak rákezdesz rögtön, mikor megérkezel.

De folytasd csak, ha már úgyis elkezdted,
Még akkor is, ha csak a bánatot terjeszted,
Mondd végig, mint mindig, ahogy szoktad,
Így legyen tiéd most is az utolsó szótag.

Te is ember vagy! Szólj, ha szólni kívánsz,
Mert megillet a szólás, bármit is csinálsz,
Bár értelme az nincs, én mégis hallgatok,
Azért már néha azt mondom, hagyjatok.

Panaszkodj csak, de már nem érdekel,
Hogy rosszat most mily ürüggyel teszel,
Hisz tőled ehhez mindig lesz magyarázat,
Téged a sírig is elkísér az ostoba gyalázat.

Te csak beszélsz, soha meg nem hallgatsz,
Ember, ez rosszabb, midőn embert vallatsz!
Választ sem vársz csak kelepelsz folyvást,
Igazad lesz, ha nem hagysz nekem szólást.

Ám ha végre felhagysz, mily jól esik a csend,
Ha már nem szólsz, elmész, helyre áll a rend,
Ahogyan itt hagytál, hát úgy válok én is köddé,
S végleg eldöntöm, nem hallgatlak meg többé!

---

---

---