Egyedül jártam a Duna-part szürke kockáit,
Néztem, ahogyan a hullám szövi a táncait,
Láttam, hogyan búcsúzik a folyó a nyártól,
Minden egyes part menti bokortól és fától.
Csak lágyan elringatta a közeledő hajókat,
Nem zavarván meg a Duna-parton lakókat,
A napfény táncot lejtett a hullámzó fodrain,
Mintegy tort ülve az elmúló nyár romjain.
A környező növények még sötétek, zöldek,
De már látszik, ahogyan az őszre készülnek,
Bezáródnak a köpenyként takaró levelek,
Egy részük már sárgul, ahogy a nap lemegy.
Eltemeti a folyópart az idei nyár emlékeit,
Elmossa, miként az eső a nagyvilág könnyeit,
A vízcseppek szorgosan haladnak az árral,
S könnyezve szakítanak az elmúló nyárral.
Varázslatos, ahogyan a nagy folyó életre kel,
S a megérkező áradat morajló hangjára felel,
Midőn újra beköszöntött az egyre hűlő ősz,
Véget ért a hőség, s most a hideg hada győz.
Hányan vallhattak szerelmet itt a nyár végén,
S hány titok lehet még a néma folyó mélyén?
Sorsok és sóhajok, melyeket eltemet az örvény,
Emlékek visszhangja pihen a hullámok völgyén.
Látta, ahogyan a nagy királyok hadba vonultak,
S ahogyan a vesztes csapatok gyászba borultak,
Látott rút trónfosztást, pompázatos koronázást,
Úgy alázkodást, mint a magyarság forradalmát.
Az őseink bölcsője és sírja hömpölyögve halad,
Bár az évek gyorsan telnek, de a folyó marad,
Egy misztikus jelkép, mely az országot átszeli,
Múltunk és jövőnk között a jelen hídját képezi.
Ez a Duna, amely úgy a jövőnk, mint a múltunk,
Független attól, hogy jók vagy rosszak voltunk,
Százezer emberöltőn átívelő kortalan áldás ez,
Nagy és erős, amilyen egyszer az Ország lesz!