Mosolyogj a világon, kacagj és nevess,
De értelmet az Ítéletben soha ne keress,
Mert bár igaznak tűnhet az, aki Ítélkezik,
Mégis sokszor téved, és mindig vétkezik.
Ám az ítélkezés a teremtő szent ügye,
Nem az irigyek fájának kifakadt rügye,
Ki magát sem ismeri, hogyan ítélhet az,
Honnan is tudná, mi a hamis, mi az igaz.
Gyakran rosszkedved oka a hamis ítélet,
Amiben sokszor nincsen semmi kímélet,
Csupán vagdalkozik az ostoba és az irigy,
Át sem gondolva, milyen kárt okoz is így.
S ha nem figyelsz, máris áldozat leszel,
Akkor is, ha mindent becsülettel teszel,
Hisz vádaskodó ostobák mindig lesznek,
Kik még a semmiért is elégtételt vesznek.
Kereshetsz örömöt, ha kell a bánatban,
Hiszen minden járt út előszőr járatlan,
Sokan azt vádolják, aki éppen ártatlan,
De a gyarlót ismerve ez nem váratlan.
Mosolyogj, s majd a világ is azzal válaszol,
S ha gyengülsz, hívd a teremtőt támaszul,
Melegítsd fel szíved, szítsd a hited tüzét,
Őrizd, ha felgyúlt, s úgy tápláld a reményt.
Hagyd a vádak ólom súlyát a hátad mögött,
A tegnap mit sem számít a dolgok fölött,
Ami ma még érdekes, holnapra érdektelen,
Hazug szavak miatt bánkódni értelmetlen.
Lépd át a sérelmet, ne maradjon benned,
S ha így teszel, nem kell elégtételt venned,
Nevess inkább, hevítsd fel dermedt lelked,
Gondold ezt át, és nem is kell mást tenned!
Kacagj akkor is, amikor nem érted a világot,
Sokszor az sem számít, éppen ki bántott,
Az élet rövid, ne pazarold el a drága időt,
Légy türelmes, és uralkodj a gondok fölött!
A vidám lélek csillog, mint a tó víztükre,
Örömöt és lelki békét hordozva örökre,
Felelhetsz a vádakra sírva vagy nevetve,
A rossz kedvet derűvel örökre temetve!