Ha néha megérint valami mély sugallat, akkor lassítok,
De máskor nem, máskor eszelősen csak hajtok,
Nem is gondolkodom, csak gépiesen ismétlem, csak teszem,
Másszor a döntéseim valódi értelmét keresem.
Ám van, hogy nem találom, és talán azért nem mert nincs,
Hisz az értelem az öröm, a boldogság és nem a kényszer, a bilincs,
Istent játszom és nem is tudom, csak észreveszem,
De amint magamba nézek, önmagam azonnal leleplezem.
Csak feláldozom az életem, mert az élet nem más, mint az idő,
És nem tudom mi történt az elmúlt öt évben és hogy mi jő,
Rohanok, loholok, mint egy ámokfutó a munka bolondja,
Hogy a jókedv hol lakik? - Aki most épp nevet, csak az tudja.
Egyre ritkább, hogy örülök vagy, hogy úgy érzem jól vagyok,
Csak zakatolva kopnak el a napok, hetek, hónapok,
Húsvét és karácsony, néha már egymást váltja hirtelen,
És nem is segít semmi, sem jó tanács, sem intelem.
Megfagyott tekintetek bámulnak önmaguk elé az utcán,
Egymásnak feszülő gyilkos indulatok szerte egymás után,
Nem elég semmi, mi több már nem elég a minden sem,
Ami elég lenne az a sohasem elérhetetlen, talán a végtelen.
Minden forog, egyre csak gyorsul, pörög, mint egy idő örvény,
És ha volt is most már nem számít hajdan mi volt a törvény,
Mert, ami most van az valódi káosz, örömtelen és nyugtalan,
Mégis ezen az úton vagyok, és teszem és követem minduntalan.
Mert egyszer jobb lesz, mert megéri, mert már nem tart soká,
Ezt mondogatom napról-napra és reszketve szorítom a remény árnyékát,
De ha megállok és jobban megnézem távolabbról, akkor jól látszik,
Nincs változás, a remény csak illúzió, mindenki önmagának hazudik és játszik.