Hopp egy sarok, ha kedvem tartja befordulok,
De mehetek akár tovább, ha kicsit elbambulok,
Milyen jó nekem, ahogy a szabadságot élvezem,
Felnézek az égre és hálát adok, hogy létezem.
 
A nap égeti arcom, mikor a mennybe nézek,
Nagy levegőt szívok és minden gonddal végzek,
Széttárt karokkal fogom fel a lágyan fújó szelet,
Pedig nem több ez, mint a tortából egy szelet.
 
Cipőm sarka ütemesen kopog a járda szegleten,
Ami tényleg jólesik nekem, most csak azt teszem,
Nem érdekel a céltalan bolyongás és az idő sem,
Csak járok-kelek, ha este lesz majd lefekszem.
 
Szembe jön egy szende lány a zajos utcán,
Ránézek, aprócska mosoly ül ki a piros arcán,
Hanyagul, csak a szemem sarkából figyelem,
Ahogyan ütemes léptekkel elhalad mellettem.
 
Elvonul és megállok, halk zene nesze üti fülem,
Aprócska terasz, olyan kis oázis, menedék nekem,
Sarki kerekasztal abrosszal, mi tetszik rendelem,
Kell egy pohár hűvös borocska, máris kikérem.
 
Várom a pillanatot, nem sietek aprókat kortyolok,
Aztán szemem becsukom és közben mosolygok,
Torkomon leengedem, mert néha csak ennyik kell,
Ilyen egyszerű, ha nem kell több, ha bérem ennyivel.
 
Elidőzök, kiélvezem minden pillanatát a jelennek,
Aztán elköszönök a sarki terasztól és tovább megyek,
És érzem az élet minden apró kis jelét, rezdülését,
A örömök halkan lüktető, mindent betöltő létezését.
 
Újra az ég felé vetem tekintetem, s épp lemegy a nap,
Milyen szép is az élet, ha az ember a jó úton halad,
Ennyi lenne az egész nem több csak mi itt maradt,
Mégis milyen értékes ez a néhány boldog pillanat.