Néha, amikor meghallok egy rég elfeledett dallamot, hiányzol,
Csak úgy a semmiből, megjelensz és hirtelen ott vagy,
Ott vagy a fejemben, és olyan mintha minden csak tegnap lett volna,
Bár tudom, hogy évekkel ezelőtt volt, mégis közel vagy egy pillanatra.
Egy pohár mennyei bor és néhány rég elfeledett íz, zamat,
Vagy az erdők mélyén, tisztások szélén a virágillat és a harmat,
És máris emlékezem, de most már félig álomképnek tűnnek,
Nem tudom, hogy elhagytam a valóságot vagy ezek még valódi emlékek?
Néha, amikor megcsap egy ismerős illat, felderengsz és hiányzol,
Hirtelen tör rám és nagy erővel, miként egy langyos nyári zápor,
Váratlanul megjelensz és maradsz, és nem tudom az okát,
Hiszen rég nem jártál már a fejemben, vagy mindig itt voltál?
Az idő hídján magasan átívelő emlékképek halmaza hömpölyög,
Nem is értem mennyi emlékréteg van a tudatom mögött,
Csak előjönnek a semmiből kéretlenül és hívatlanul,
S én néha nevetve, néha könnyezve emlékezem, és hiányzol.
Forgószélként keveredő álom, realitás, igazság - mind egy burokban,
Újra megelevenedő történetek kígyózó, hosszú sorokban,
Csak peregnek előttem, kíváncsian nézem és csöndesen mosolygok,
Hihetetlen, de az álomvilág, a múlt, a jelen és a jövő között bolyongok.
Mondom, néha vagy inkább ritkán, de akkor úgy hiányzol,
Szeretnélek újra hallani, érinteni, kiszakadni veled ebből a világból,
Ám lassan megnyugszik lelkem s az emlékek miként lemegy a napkorong,
Elhalványulnak és halkan eltünnek, de oly biztosan ahogyan a föld forog.