Elfáradtam, elfáradtam keresni ugyan azt,
Futni az üres köröket, és követni az utakat,
De a válaszokat mégsem találni meg semmiben,
Elfáradtam azt hinni, hogy az életem csak véletlen.
Elfáradtam már, és talán így végre megnyugszom,
Vagy talán csak megnyugodni vágyom, nem tudom.
De mégis mi más is lehetne a megnyugvás,
Ha nem csupán egy bizonyos feladás?
Feladni azt, amiben régen még komolyan hittem,
Hitem illúzió lett, és legvégül semmivé lettem,
Feladni azt, amit kár volt elhinni és elkezdeni,
Megnyugodni és keresni, elindulni s megérkezni.
A nyugalom keresése, ami feneketlen, mint az óceán mélye,
A mélység, ami soha nem hullámzik, s örök, mint a nap fénye,
De megnyugvás vagy feladás számomra mégsem jelent mást,
Mint annyit, hogy most jó így nekem, és nem akarok mást!