Oly idegen a csend, és fölborult a rend,
Látszólag minden békés és megpihent,
De legbelül az érzés mégis kellemetlen,
Most kihalt minden, sötét és ismeretlen.
Az égboltunkról a csillagok is eltűntek,
Az örömeink közé sóhajok vegyültek,
Mintha azt mondanák, nincs fegyelem,
Hiába minden, ha megszűnt a kegyelem.
Kifakult színű szivárvány hátán érkezik,
Jéggé dermesztve mindent, ami létezik,
Te is érzed legbelül, rád talált a félelem,
Az elrejtőzés most nem segít a végzeten.
Éjjelente fölriaszt, már pihenni sem hagy,
Félálomban ugyan, de mégis ébren vagy.
Menekülnél, de csupán zsákutcába futsz,
Mindegy, merre indulsz, mindig ide jutsz.
A mustársárga Hold hallgat és mosolyog,
Az ezüstfelhő körülötte némán gomolyog.
Csak halványan fénylenek fönn a csillagok,
Az égbolt tiszta fénye ilyenkor nem ragyog.
Futhatsz versenyt magadért, de mégis hiába,
Hátrálva nem érhetsz a bátorság nyomába.
Amíg a tudatod mögött csak a félelem lesz,
Addig nyugalmat az életben biztos nem lelsz.
Hiszen míg a hazugságnak félelem a sajátja,
Addig a bölcs igazságnak bátorság a barátja.
Egyik sem nehezebb, csupán másként mutat,
Egyszer te is rátalálsz, csak kövesd a jó utat.
A nyugalom erejét csak a szeretetben találod,
Hinned kell magadban, és a lelked megváltod.
Nézz a szeme tükrébe, és önmagad meglátod,
Hidd el, ha nem teszed, ezt örökre megbánod.
A végtelen gondviselés mindig fogja kezedet,
Az utad végén vár majd rád, de közben integet.
Meg kell bíznod benne, és bíznod kell magadban,
Bízz, ha feltűnik a félelem, és az nyomban elillan.