Csak álltam, elmerengve az életen,
Arctalan gondolatok hömpölygő folyamában,
Habosra korbácsolt kavargó érzések,
Feszültek egymásnak bennem. Itt az ideje, az ébredésnek!
Szólt, egy soha nem hallott mégis ismerős hang,
Ébresztő! - Szólt újra.
Éreztem magamban, hogy ez áldás, egy lehetőség,
Mindig olyan sok kérdés zavarta meg az álmaimat,
Olyan sok válasz nélküli mondat kezdte ki a határaimat,
Úgy éltem, mint aki a ködön keresztül fürkészi az életet,
Mint aki ébren álmodozva nem látja a valóságot,
Mert ilyen értelemben valóban aludtam,
Kóboróltam az élet sötét labirintusában, tudatlanul,
Gondolkodás nélkül követve végzetes szokásaimat,
Elrejtőztem önmagam elől, és így nem is találtam magam,
Bújócskáztam a végzetemmel. Szerintem.
Csakhogy ez nem lehet, inkább csak becsaptam magam,
Hamis célok mesés útján sírva kóboroltam,
És nem értettem, mi történik velem,
Minden egyre nehezebb lett, egyre zavarosabb,
Egyre nehezebb lett jónak lenni, és szeretni,
Egyre nagyobb tehernek éreztem önmagam és a világot,
Egyre inkább elvesztettem a hitem, ha ugyan volt,
Sok mindent elvesztettem, amiről azt hittem fontos,
És közben féltem, most mi lesz, de semmi nem történt,
Elvesztettem az életemnek hitt életet és semmi,
Legvégül mindent elvesztettem önmagam is beleértve,
Az sokáig fájt, most mégis azt mondom megérte.
Mert kiüresedtem újra, mint midőn megszülettem,
Mint a ma született csecsemő ürességével új életet kezdtem,
Új élet, új dolgok, új szokások és új szemlélet,
Új világot építettem magamból, de megtartva a régi emléket,
Kezdj új életet, egy új szemlélettel!
Ezt jelentette az ébresztő, nem mást,
Hogy nézzek magamba és lássak!
Lássam azt, ami valóban fontos és azt is, ami nem az,
Ne higgyek a fülemnek, csak a szememnek és annak sem mindig,
Hogy a döntéseim építsék a jövőmet és ne rombolják,
Lássam meg belül mi az, ami nekem igaz és értékes,
Függetlenül az emberektől és a véleményektől,
Függetlenül mindentől és mindenkitől, mert ez az utam,
Az én igazi utam, ami tiszta és csak az enyém!
És most rend van sokáig kavargó lelkemben,
Elhagytam a káosz kétségekben kavargó hamis hangjait,
Már nem hiszek nekik és nem félek,
Élni csak így lehet, félelem nélkül,
Másként csak alantas szolgaság,
A megmérgezett tudat beszűkült börtöne,
De elmúlt, most éljen a szabadság!
A szabadság íze mámorító,
Átélni, érezni, találkozni a szabadabb önmagammal,
Látni, hogy másképp is lehet.
Csak ébresztő, nyisd ki a szemeid és láss!
Lásd meg a csodát, ami maga a föld!
Ez a édenkert, ha annak látod, ha annak éled,
Csak keresd meg magadban önmagad,
S ha megvagy kérdezd meg magadtól, mi a fontos?
Mert az tesz boldoggá, ha azt teszed, ami neked fontos,
Az vagy te, amit a lelked zeng el neked,
Arra születtél, hogy beteljesedj,
Arra, hogy megismerd önmagad,
Hogy végre járd a saját utad!
És csak ez számít, nincs semmi más,
Az élet értelme valóban maga az élet, a jól élt élet,
Nem több és nem is kevesebb,
S az értelem maga a fény, maga a megvilágosodás,
Megvilágosodni annyi, mint magaddal és a világgal,
Harmóniába kerülni és abban maradni,
Tudni, hogy mennyi az elég.
Hisz akinek mindenből elég az beteljesedett,
Mert akinek elég, az elégedett, és akinek nem, az örökké elégedetlen.
Milyen egyszerű és mégis milyen bonyolult,
Minden ember önmaga miatt nyomorult,
Hisz a túl sok és messzi cél is csak céltalanná tesz,
Mert az ember boldog csak a középúton lesz.
Húrozd fel hangszered had szóljon hát az a gitár,
S mindőn szépen szól és nem szakad el a húrja,
Életed zöngéje is megszólal majd,
És már csakis te leszel önmagad öröme és búja!