Az utcán nőttünk, mint neveletlenek,
Általában mi voltunk a kellemetlenek,
De ezt az életet nem mi választottuk,
Amikor a parkok padjait támasztottuk.
Nekünk ez jutott, mert ez volt megírva,
Ezt meg lehetett élni örömmel és sírva,
S néha napján nevetve is könnyeztünk,
De még így is boldogan telt az életünk.
Mert ha kellett, a kevéssel is beértük,
S amink volt, azt egymással elcseréltük,
A komor utcán a barátság szent dolog,
Ahol egy mosolynál jócskán több forog.
Nekünk tanulni soha nem volt fontos,
S a zsebpénzünk is ritkán volt pontos,
Mert a szegény család fia az pénztelen,
Amíg nem keres, addig fizetni képtelen.
Kit az utca nevelt fel, soha nem válogat,
Mert ő az, kit a világ sohasem támogat,
Dehát nincs is miért, mert ő értéktelen,
Hisz a gazdag elit számára érdektelen.
Ezt nem értheti, ki mindent megkapott,
Kinek a családjától minden megadatott,
Hisz ez két világ, ami eldől a születésben,
Van, aki üresen kapja, és van, aki készen.
Mert az üres világot az utcagyerek kapja,
S az életét majd ahogy tudja, összerakja.
Amíg van, aki már a kész életbe születik,
S a szülők az életét figyelemmel követik.
Az utcagyerekből majd az lesz, ami lesz,
Néha dolgozik a pénzért, és néha elvesz,
Ellenben az, ki a jómódban nevelkedik,
Kezdetektől a lehetőségben bővelkedik.
S ezt csak az tudja, ki a parkban éhezett,
Ki ételért néha napján sajnos vétkezett,
Kit arról soha senki meg sem kérdezett,
Hogy a nagyvilágba vajon miért érkezett.
Az utcán ott vannak az íratlan törvények,
Amelyek egy ifjúnak igencsak kemények,
De nincs választás, ha nincs hova menni,
Megtanulja az ember magát hova tenni.
Bár már felnőttem, és sohasem felejtem,
Hogyan is kezdődött az utcán az életem,
De ez így volt jó, és nem is bánok semmit,
Soha nem irigyeltem a jó sorsáért senkit.
Az utca nem felejt, és azt te sem teheted,
Hogy az utcát, mi felnevelt, azt eltemeted,
Így éltük meg, mert talán így volt megírva,
Néha ma is megszólal az utca visszhangja!