vihar tombol, ítéletidő,
és te reszketsz,
vakon a távolba merengsz,
azt hiszed érted jönnek,
de nem, most még nem,
verejtékben úszva felülsz,
és zihálva megkönnyebbülsz.
de azért mégis félsz,
ott legbelül,
a vakító sötétben,
mert te is hibáztál,
mert tudod, hogy te is lehetnél,
hogy a sorrend nem kötelező,
és talán te leszel a következő.
kopogó léptek zaja ébreszt,
ám csak esőcseppek,
csak álmodsz, hogy jönnek,
csak képzeled,
de nincs itt a végzeted,
van még időd, csak ne félj,
ha újra közeleg az éj.
tárd fel lelked tükrét,
és láss, lásd, amit kell,
és megtalálod, amit keresel,
ott lesz legbelül,
hisz mindig is ott volt,
nélküle oly üres világ ez,
de ha meglesz, másképp lesz.
ám ahhoz bíznod kell,
bíznod és hinned,
tiszta szívvel,
különben nehéz lesz,
nehéz, nagyon nehéz,
higgy, mint a parázson járók,
éneklő, táncoló varázslók.
szabadítsd fel a tudatod,
engedd ki a ketrecéből,
hadd szárnyaljon szabadon,
mondj el egy imát,
égesd el gyötrő démonjaid,
lépj ki a szorongás karmaiból,
és erő támad hamvaidból.
engedd el, ne őrizd a felesleget,
látod? elhagy, elrepül,
de csak, ha hagyod, ha engeded,
és mi marad majd neked?
bátorság és hit a nehéz időkben,
szeretet, kegyelem és áldás,
szabaddá válva a megváltás.