Úgy táncolok én ahogyan fütyőlsz,
Mesélhetek viccet, mígnem kidőlsz,
Nevettetlek addig, amíg könnyezel,
És az esti lakomán a Király te leszel.

Udvarolok én, mi mást is tehetnék,
Mást is tennék, ha király lehetnék,
Ám csak az udvar bolondja vagyok,
Magamnak ezzel esélyt se hagyok.

Tréfacsináló vagyok, én a bolond,
Aki hátul nevet, ha a világ tolong,
Nevetek akkor, ha bajban vagyok,
És amikor a nap nem rám ragyog.

Sírhatok is, ha kell, de csak pénzért,
Hiszen te is tudod, drága a részvét,
Azért is van belőle ennyire kevés,
Mert mondják, az élet így is nehéz.

Kacagok akkor, ha sírnom kellene,
Mintha semmi bajom sem lenne,
Miért is panaszkodnék itt nektek?
Úgysem hallgattok meg, emberek?

Néha az én szívem is igen bánatos,
Ám az én bajom az nem kívánatos,
Tudja ezt jól, aki ebben már járatos,
Hogy a segítségnyújtás gyalázatos,

Kinevetnek, mert nem állok a sorba,
Mert az okosokkal nem vagyok jóba,
Mindenki ismer, de rám csak legyint,
Csak a bolond viccelődik már megint.

A vicc az, hogy sokszor nem viccelek,
S annak kéne sírnia, aki éppen nevet,
Felsorolhatnék itt nagyon sok nevet,
De épp ez az, amit nekem nem lehet.

Ez a bolondok igen híres bölcsessége,
A bolond és az élet szent szövetsége,
A világ nem tudhatja, ami nekem fáj,
Mert vigasz helyett csak megvetés jár.

Én hallgatok, és sokszor meghallgatok,
Hiszen nekem mindent elmondhattok,
Mert bolond vagyok én, de nem hülye,
Tudom, kinek mily fontos a magánügye.

Mindenki kénytelen megvívni a harcát,
Mindnyájan hordozzuk az élet álarcát,
De míg az én álarcom engem óv s véd,
Addig mást rászedni akar a csőcselék.

Okoskodnak, szónokolnak, szédítenek,
Megvetnek engem ők, a nagyemberek,
Mégis mily fura, hogy rajtuk nevetek,
Amikor néhanapján őszinte lehetek.

Mert az én vicceim fele legalább igaz,
Még akkor is, ha néha nagyon pimasz,
Mert bár a bolond az, kin a világ nevet,
Mégis ő az, ki mindenhol jöhet-mehet.

Bolondságommal mégis boldog vagyok,
Mert életem fénye teljességgel ragyog,
S ha nem hinnél nekem e sorhoz érvén,
Majd meglátjuk azt, Ki nevet a végén?