2017 március idusán, szeretett ÉDESANYÁNK elhunyt. Akkor ezeket a gondolatokat írtam le, így próbáltam könnyíteni a számomra nehéz perceken. Talán most Mindenszentekkor van itt az ideje, hogy közzé tegyem. Nekem segítségemre volt és talán másoknak is segíthet.
Fogadjátok szeretettel!
Közeli hozzátartozóink, szeretteink elvesztése az egyik legnagyobb próbatétel az életünkben!
Sajnos a végzet mindenkinél kopogtat egyszer, most nálunk járt. Édesanyám szemeit zárta le és helyezte lelkét örök nyugalomba.
Az elmúlást megérteni sohasem fogjuk, de remélhetőleg elfogadni igen, mivel nem tehetünk mást. Nagyon sokat gondolkodtam már az elmúlásról és sok minden eszembe jutott ezzel kapcsolatban. Ebben a témában csak egy dolog biztos, az, hogy a túlvilágról valójában semmit sem tudunk, a legtöbb elmélet csupán fikció, elképzelés és reménykedés, bizonyosság nélkül.
Nem tudjuk biztosan, mi is van az élet után, illetve van-e valami utána egyáltalán? Talán ezért is olyannyira iszonyatos a haláltól való félelem, a tudatlanság miatt. Elképzelhető az is, hogy a túlvilágra való átkerülés, egy másik, magasabb szintű élet kezdete. Megszámlálhatatlanul sok elmélet látott már napvilágot ezzel kapcsolatban, halálközeli élményekről olvashatunk, túlvilági beszélgetésekről és még sorolhatnám. Sokan hisznek abban, hogy van folytatás, de sokan hisznek abban is, hogy nincs.
Azt gondolom, mindenki találkozott már kevesebb, vagy akár több elmélettel és mindenkinek van kialakult, saját meggyőződése ezzel kapcsolatban, tehát mindenki hisz valamiben.
Földi szemmel nézve igazságtalan és felfoghatatlan az elmúlás. Azonban minél több miért lesz, annál több kérdésre nem kaphatunk választ. Sajnos ez egy olyan lecke, amelyen mindenki át fog esni, mindenkinek lesz legalább egy olyan ember, akitől nehezen tud elszakadni. Akitől nem akar és úgy érzi majd, hogy nem is tud elbúcsúzni. Akihez foggal körömmel ragaszkodna és ha tehetné itt tartaná, csakhogy ez nem lehetséges. Ezért bármennyire nehéz is, egy idő után meg kell önmagunkkal értetnünk, hogy nincs választásunk, nincs lehetőségünk arra, hogy bármin is változtassunk szerettünkkel kapcsolatban. Egyetlen dolgot tehetünk, belenyugszunk a teremtő akaratába és tovább élünk bármennyire nehéz is. Valószínűleg a halállal kapcsolatos kérdésekre, itt a földön, soha senki nem fog kielégítő választ kapni, mert nem lehetséges.
Ellenben akik itt maradnak, azok miért szenvednek olyan rettenetesen?
Aki elmegy, az biztosan nem ezt akarná látni, nem akarná szeretteit önmaga miatt szenvedni látni. Ha tehetné, biztosan meg is vigasztalná az itt maradtakat. Az idő a vigasz keresésében fontos szerepet játszik, mint azt tudjuk. Az idő múlása segít enyhíteni a fájdalmat, segít feldolgozni a történteket. Idővel, újra képesek leszünk mosolyogni és könnyebben elfogadni a világunk megváltozhatatlan törvényeit. Ám sokáig oly nagy és oly hosszú a fájdalom azokban, akik itt maradtak és tovább élnek.
Miért nem lehet fájdalom nélkül, esetleg jó kedvvel búcsúzni, miért ilyen siralmas?
Amikor kívülről vizsgálom érzelmek nélkül, úgy tűnik, hogy a túlvilág bizonyos értelemben inkább szabadság és megszabadulás az elmenő részére. Mintha a földi testétől való megszabadulással, lerázná magáról a világunkban létező összes gondot. Mintha, inkább megkönnyebbülés mintsem tragédia lenne az, hogy eltávozott a földről.
Néha amikor a temetőben járok mindig elgondolkozom, ugyanis ez az egyetlen hely talán, ahol különösen szembetűnik az élet kezdete és vége. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy nincs időnk olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nem igazán számítanak.
Azon gondolkodok ilyenkor, hogy az a sok ember, egész életet tudott-e élni, vagy csak arra készült, hogy teljes életet élhessen? Azon, hogy mi számít igazán az életben? Mi az élet igazi értelme?
Minden élet csak egy névvé és egy számmá zsugorodik a sírköveken, csupán ennyi marad.
Egy régi kínai sírfeliraton ez áll: „NINCS HOLNAP!”
Megéri-e tényleg agyonhajszolni magunkat a mai modern mókuskerék programban?
Nem kellene-e inkább mindenkinek jóval többet foglalkoznia a boldogságával és a szeretteivel, a sok egyéb dolog és program mellett?
Nem áldozunk e túl sokat az életidőnkből az olthatatlan jólétszenvedélyünk miatt?
Nem mondom azt, hogy az élet nem jó és nem szép így is, de néha eljátszom ezekkel a gondolatokkal. Mi lehet a teremtőnk célja, ezzel a túlvilági tudatlansággal?
Miért nem tudunk semmi biztosat, valami bizonyítható vagy kézzelfogható dolgot arról, hogy mi volt velünk mielőtt megszülettünk és mi lesz velünk, miután eltávozunk ebből a világból?
Talán azért vagyunk tudatlanságban, mert pontosan az a cél, hogy az ismeretlenből legyünk képesek önmagunkat megvalósítani, minden külső segítség nélkül?
Talán ezért is van fölírva a Delphoi jósda bejáratára, hogy: „Ismerd meg önmagad!”
Azért mert ez lenne az egyetlen és legfontosabb szent kötelességünk az életben?
Sajnos nem tudom és szerintem ezt biztonsággal senki nem is tudhatja, legalább is azok közül, akik a földön élnek.
Mindezek mellett nagyon különbözőek a temetkezési szokások és a szertartások is.
Ellenben egy dolog egyezik a világon, mindenhol elbúcsúznak az elhunytaktól az emberek.
A földünk minden élőlénye szenved egy közeli hozzátartozó elvesztésénél, ez a reakció ösztönös és természetes. A születés öröme és a távozás keserűsége, áll itt szemben egymással, pedig ez az élet törvényszerű természetes körforgása.
Mégis rettenetesen nehéz elfogadni, de talán, ha úgy gondolkodunk, hogy annak, aki elmenet talán könnyebb lett, akkor lehet, hogy nekünk is könnyebb lesz elfogadnunk ezt a szomorú tényt.
Nehéz dolog az elbúcsúzás, de mindenképpen szükséges, azért, hogy tovább tudjuk élni az életünket, akkor is, ha a történtek elfogadhatatlannak tűnnek a számunkra. Az idő múlása sokat segíthet ebben, de nekünk is dolgoznunk kell magunkon tudatosan, el kell tudnunk fogadni a megváltoztathatatlant.
A bizonytalanság miatt azt gondolom, hogy sokkal jobb, ha egy pozitívabb képzettel, egy pozitívabb nézőponttal próbáljuk meg társítani a történteket! Próbáljunk meg bízni abban, hogy szerettünk egy jobb világba távozott, őrizzük meg az emlékét és tekintsük ŐT, egy hatalmas ajándéknak az élettől.
Köszönjük meg, hogy ismerhettük, és hogy vele lehettünk, amíg a földön élt.
Ne feledjük: Az életben csak egy dolog létezik, ami nem változik és az a szeretet!
Hadd idézzek SENECÁTÓL, a Vigasztalások című művéből; Polybius vigasztalása:
„Vagy az nyugtalanít, hogy roppant javak özönét nélkülözi? Ha azt gondolod, hogy sok az, amit elvesztett, gondold, hogy több az a mitől nem fél. Harag nem zavarja, betegség nem sujtolja, gyanú nem sérti, a más boldogulásán rágódó kaján irigység nem üldözi, félelem nem nyugtalanítja, az ajándékait gyorsan megvonó szerencse állhatatlansága nem háborgatja. Ha jól megfontolod, több hagyatott meg nála, mint mennyi elvétetett. - Nem élvezi a gazdagságot, a te kedves voltodat és a magáét; kedvezményt se nem nyer, se nem ád! Szerencsétlennek tartod-e, hogy azokat elvesztette, vagy boldognak, hogy nem kívánja? Higgy nekem, boldogabb az, a kinek fölösleges a szerencse, mint a kinek kezében van. Mindazokat a javakat, melyek bennünket feltűnő, de csalfa örömmel gyönyörködtetnek, pénzt, méltóságot, hatalmat s több egyebeket, melyektől az emberi vak kívánság megszédül, törődés szerzi, irigység szemléli; s azokat magokat is, a kiket díszítnek, nyomasztják is; inkább fenyegetésökre, mint javokra szolgálnak. Sikamlósak és bizonytalanok. Soha jól nem bírhatók. Mert bár a jövőtől semmit nem félnek, már maga a nagy boldogság őrzése nyugtalanító.”
SENECA ezen sorokban az élet elmúlását, a sztoikus filozófus szemüvegén keresztül vizsgálja és fogalmazza meg. Ez a megközelítés, meglehetős közönnyel szemléli az elkerülhetetlen bekövetkeztét.
Ami nagyjából annyit jelent, hogy se nem rossznak, se nem jónak, inkább olyan természettörvénynek tekinti, amit be kell tartanunk akár akarjuk, akár nem.
Talán ezzel a szemlélettel, valamivel könnyebben túljuthatunk azokon a nehézségeken, amelyeket egy közeli hozzátartozó elvesztése jelent. Ez egy rettenetesen nehéz megpróbáltatás minden ember számára és a fájdalmak az emlékeink miatt, mindig vissza-vissza fognak térni. Szépen lassan kell búcsúzni, ezt nem lehet siettetni, de el kell engedni szeretteink lelkét, hogy hazatérhessenek az őshazánkba oda, ahonnan mindannyian származunk.
Néhány sor múltán SENECA, így folytatja, a vígasztalást:
„Ne sajnáld tehát testvéredet: ő már nyugszik: elvégre szabad, elvégre örökké való. Itt maradt utána Caesar s minden ő gyermeke, itt maradtál te minden testvéreddel. Mielőtt a szerencse kedvezésében bármi is változott volna, azt ő épségben és ajándék-teljes kézzel hagyta maga után.
Most már a nyílt és szabad égnek örvend; alacsony és lesüllyedt helyről ama helyre szökellett föl, amely bármi légyen is, a béklyóból szabadult lelkeket boldog kebelébe fogadja.
Most már szabadon bolyong szerte, s a természet minden javait a legnagyobb gyönyörrel szemléli.
Tévedsz. Testvéred nem veszíté el a világot, hanem biztosabba távozott.
Oda mindnyájunknak közös az utunk.
Mért sirassuk a végzetet? Ő bennünket nem elhagyott, csak megelőzött.”
Valóban így van, a végzetét senki nem kerülheti el, mivel halandónak születtünk, a földi életünk véges, csak a sorrendet nem tudjuk. Csupán a lelkünk az, amely szárnyal és örökké ragyog. Szeretteinkkel nemsokára a túlvilágon viszont látjuk egymást, ha a teremtő úgy akarja, de amíg itt vagyunk, addig élnünk és fejlődnünk kell. Addig tovább kell lépnünk és meg kell élnünk mindazt, amit a teremtőnk ránk szabott, azt a sorsot, amelyet nekünk szánt. Ez a dolgunk. Idővel szeretteinkből már csak a szép percekre és a szeretetre emlékezünk. Elmúlik a fájdalom és csak a hála marad majd a szívünkben és a köszönet.
Emlékezzünk ma eltávozott szeretteinkre, gyertyát gyújtva keressünk lelki nyugalmat, ebben a nyughatatlan világban.
Nyugodj békében szeretett ÉDESANYÁNK!