Amikor a telihold fénye ezüstre festi a hullámzó tengert és érzel valamit, amit addig még soha, az mindig nagyon megnyugtató és megindító. Ilyenkor az ember felfedez magában valamit és más oldalról kezdi szemlélni a természet szépségeit, fölfedez magában szépen lassan, egy kis boldogságot, amit a természettől kapott. Ezek után, könnyen rászokhat a természet állal nyújtott csodálatosan szép alkotások álomképszerű élvezetére és ha ez kialakult, egész életén át elkíséri, bárhova vezessen is az útja.
Később már mindegy lesz, hogy hol is jár a világban, mindenhol meg fogja találni a műalkotás- szerű képződményeket, amelyeket megcsodálhat és ezáltal harmóniába kerülhet a természettel anélkül, hogy erre bármikor is gondolhatott volna. Az-az ember, aki közel kerül a természethez, párhuzamosan közelebb kerül önmagához is, mivel ez egyfajta visszatérés őseink bölcsőjébe, minden élet kezdetéhez. A kezdet és a vég örök körforgása, ami meghatározza sorsunkat és életünket anélkül, hogy tudnánk róla.
Néha úgy érzem, hogy kényeztet a természet, amikor koradélután napozás közben a nap sugarai lágyan csiklandozzák a bőrömet, miközben meleg szellő fújdogál, ami olyan, mint a bársony simogatása vagy egy gyönyörű szeretőé, akit legszívesebben sohasem hagynánk el. Ehhez párosul a paradicsomi énekesmadarak hangja, ami keveredik a tenger morajlásának ütemesen zengő dalával. Máskor a hegyek között, a napsütötte havas tájak képesek teljesen lenyűgözni, ahogyan ragyognak. Kristálytiszta levegőjükkel és nyugalmukkal.
Hát mi ez, ha nem kényeztetés a természettől?
A természet apró ajándékai képesek megszépíteni akár egy átlagos napot is anélkül, hogy bármi különleges történne és nekünk csak annyit kell tennünk, hogy figyelünk a rezdüléseire!
Ám rohanó világunk, éppen a másik irány felé hajtja, űzi az életvitelünket. Egyre ritkábban és egyre kevesebb időt szánunk napozásra, kirándulásra vagy egyébb, hasonló jellegű kikapcsolódásra. A mindennapi életterünkben vibráló feszültség, teljességgel megbénítja minden harmóniára való késztetésünket, lehetőségünket.
Ez nemcsak megnehezíti, de sok esetben meg is gátolja az egyensúlyunkat a természettel. Ezekből a mindennapos maratoni loholásokból, valóban nehéz, még öt perc nyugalmi állapotot is teremteni önmagunk számára. Törekedjünk visszatalálni a természethez, fedezzük föl újra a természet hihetetlen csodáit. Tudatosan lassítsunk, napjainkban, már a nyugalmunk érdekében kell áldozatot hoznunk, a harmóniánkért kell a legtöbbet küzdenünk. Azért, hogy megmaradjon a lelkünk emberi része, hogy megőrizhessük a szépség iránti fogékonyságunkat és értékelni tudjunk akár egy mosolyt vagy bármilyen más kedves gesztust is.
A túlzott anyagi érdekek felé fordulás, szinte teljes természetességgel telepedik rá az életünkre, beszennyezve az életminőségünket. Képesek vagyunk önmagunkat a végkimerülésig hajtani, ebben a kényszerekkel teli világban. Az önmagunkra találáshoz az is hozzátartozik, hogy egyedül vagyunk. Programok és kötelezettségek nélkül. Napjainkban kiéget bennünket ez a programozott, nyughatatlan tenni akarás, ez a minden pillanatban történnie kell valaminek érzés. Mindezzel egyre távolabb kerülünk önmagunktól és az áhított boldogságunktól is egyaránt. Mikor keltünk föl utoljára csupán azért, hogy megnézzük a napfelkeltét? Van, aki még soha. Ha csak tehetjük kerüljük a programozott életvitelt, mert így talán még nehezebben fognak tudni ránk találni a spontán dolgok. Lassan a csak úgy megtörtént dolgokat már el sem fogjuk tudni viselni, csakis azokat, amelyekről jó előre tudomásunk van.
Ebben az új irányban az élet szépségei megfakulnak, az élet meglepetései pedig kellemetlen érzéseket fognak kelteni bennünk, ahelyett, hogy kiélveznénk azokat az egyébként is, igen ritka és szép pillanatokat. Így jéggé fagy körülöttünk a türelemre és a szeretetre való hajlandóságunk és képességünk. A kiégéstől megdermed a lelkünk. Bezárkózunk, senkit sem engedünk sem be, sem ki önmagunkból. Képesek vagyunk totálisan lemerevedni és megbénulni lelkileg. Engedjük el a túlzottan irányított életvitelt, engedjük el a mindent tudni és érteni akarást. Mivel úgysem tudunk mindent irányítani, tudni és érteni, talán csak azt hisszük igen, de higgyük el, hogy nem.
Vegyük észre a szépet és a jót mindenben. Csupán rajtunk múlik, milyen szemmel nézzük a környezetünket, világunkat. A szépség mindenhol jelen van, nem csak itt, vagy csak ott. Nem kell sem elutaznunk, sem komolyabb összegeket elköltenünk ahhoz, hogy ezzel szembesülni tudjunk. A világunk egy gyönyörű műalkotás minden részletével és arcával együtt. Az ősz színeiben pompázó erdő épp olyan szép, mint a téli hótakarón megcsillanó napfény, ami a tavaszi újjászületésben tündököl tovább és melegíti föl a májusi napokat, és csillog a nyári forróságban a folyókon, tavakon, tengereken. Sorolhatnám még a természet festői szépségeit.
Ezeket kell a magunkévá tenni, ezekben találhatjuk meg a napi őrület után a nyugalmunkat és ezáltal önmagunkat, a belső harmóniánkat. Térjünk vissza őseinkhez, távolodjunk a virtuális valóságtól a természetes valóságba, a természet világába. Élvezzük ki az évszakok illatait, színeit, hangjait, ízeit és látványosságait, amikor csak tehetjük. Kapcsoljuk ki a mobilt és a televíziót, hagyjuk hátra a modern technikákat és vessük bele magunkat a valódi életbe, a világunk valódi szépségeibe. Természetesen a fotózást azt támogatom és nagyon szeretem. Néha kifejezetten jó képek készülnek. Váljunk eggyé a természetes közeggel, amikor csak tehetjük keressük és vonuljunk vissza a természethez. Engedjünk a természet csábításának és ezt biztosan nem fogjuk megbánni. Fedezzük föl mindenben a szépséget, a tökéletesen megtervezett arányokat, és hajoljunk meg a műalkotások előtt, amelyekkel meg lettünk ajándékozva.
Talán mondanom sem kell, ha nem lenne hiányozna.