Mond csak mi történik valójában akkor, amikor meghal egy érzelem. Amikor egy bármilyen jellegű emberi kapcsolat hírtelen véget ér. Miért történik az, hogy valami elmúlik hírtelen és nincs tovább.
Amit tegnap éreztél ma már nem érzed, ám választ nem kapsz akkor sem, ha kérded.
Miért történt mindez velem? Miért történt ez hírtelen?
Csak elmúlik, mint a fogfájás, nincs tovább. Elmúlik lassan s néha gyorsan. De nem tudjuk, hogy mi történik pontosan. Ez a megváltozott most. Mert ez a most, már nem a tegnapi most. Kissé nyomasztó és furcsa. Amin ebben az egészben leginkább elcsodálkozom, hogy nincs hozzá semmi közöm, hogy nincs beleszólásom. Tegnap még éreztem valamit, de ma már nem érzem, vagy nem azt és nem úgy érzem. Megváltozott a pillanatnyi álláspontom, ám a saját akaratomtól függetlenül.
Néha csak állok a tükör előtt és azt fürkészem, hogy ki ez az alak?
Ki ez, aki ilyen szeszélyes és ilyen mértékben kiszámíthatatlan?
Természetesen válaszok nincsenek, csupán logikai találgatások. De, ami létező az a pillanatok váltakozása, az a szintű változás, amely számunkra ismeretlen okok miatt végbemegy bennünk.
Valamilyen magasabb szellemi szintű parancsot követünk vagy ez már a születésünk óta bennünk van?
Minél többet gondolkodom e téma körül annál több kérdést fogalmazok meg.
Tényleg mi irányítunk az életünket?
Vagy csak sodródunk a sorsunk bárkáján, ahol néha nehezebb és néha könnyebb?
Valójában mennyi közünk van az életünkhöz, mennyi beleszólásunk van a saját életünkbe konkrétan?
Mert néha azt gondolom, hogy semmi, vagy csak nagyon kevés. Természetesen ezzel a kérdéssel már elég sokan foglalkoztak az elmúlt pár ezer évben. Hadd idézzek ehhez egy nagyon ide illő gondolatot.
„Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.” – SENECA –
Mert tényleg ezt a következtetést lehet levonni, ha közelebről megvizsgáljuk ezt a dolgot.
Néha csak néznek ránk és megkérdezik, hogy miért játsszuk ezt a kegyetlen játékot?
Konkrét válasz pedig nincs és nem is volt soha. Esetleg csak annyi, hogy mi nem játszunk és ebben semmi tudatos nem volt. Azonban azt sem mondhatjuk, hogy mindez véletlen. De bármit is mondunk úgysem hisznek nekünk és minden mögött előre eldöntött tudatosságot gondolnak. Valami olyan történt, mint amikor lemegy a nap és eltűnik a horizont mögött. Vége. Véget ér bennünk egy érzés, elmúlik és meghal.
Tesszük, amit kell követjük a programot, amit születésünkkor kaptunk, de hívhatjuk ezt végzetnek is. Semmi több, azt hisszük, hogy közünk van az életünkben az örömünk vagy a bánatunk forrásához, de valójában még ahhoz sincs. Ha csupán egyszer is elhatározzuk, hogy boldogok vagy bánatosak leszünk az biztosan nem fog sikerülni és csak azért nem mert nem rajtunk múlik.
Egy a mienk csupán a szemléletünk. Semmi más nem marad nekünk csak a szemlélet, hogy számunkra tudatosan jó irányú legyen az életszemléletünk. Mert ez a legfontosabb, ez a mienk természetesen csak akkor, ha a magunkévá tesszük. Az, hogy minek látjuk azt, ami történik velünk, jónak vagy rossznak. Látunk e jót a rosszban vagy rosszat a jóban. Ennyi, nem több. Nem szerethetsz parancsra, nem barátkozhatsz más kedvéért. De ha szeretsz valakit vagy barátkozol valakivel azt sem tarthatod majd a későbbiekben fönn akarattal. Mert lehet egy napon elmúlik a barátság, nem gondolhatod komolyan azt, hogy örök barátság létezik. Ugyanígy azt sem mondhatod, hogy örökké szeretni fogsz valakit mert nem tudhatod, hogy hogyan lesz. Erre talán a legjobb példa, hogy minden második házasság válással végződik és ebből nagyon sok már az első évben. Ennyit arról, hogy örökké. Az örökké csak egy közhelyes illúzió, ellenben nagyon jól hangzik. Ha megnézzük valójában mit jelent az örökké földi szemmel, láthatjuk, hogy csak reményteljes álmodozás. Mivel jó esetben is csak 100 évet élünk és akkor azt mondjuk örökké, az idők végezetéig. A mi időnk végezetéig maximum, de hol van még az a föld végéig. Mondjuk örökké mintha istenek lennénk, ám a földi testünk halandó és csak a lelkünk halhatatlan. Azonban arról semmit sem tudunk mi történik a szellemünkkel, a lelkünkkel a születésünk elött és a halálunk után. Létezne, hogy valóban földre szállt istenek vagyunk és éppen ezért nem akarunk megöregedni, mert a tudatalattinkban nem öregszünk csakis a tükörben, a testünkben. Minél több idő telik el a földi életünk alatt, annál nagyobb lesz a kontraszt a tudatalattink és a földi valóságunk a testünk között. Mi más lehet az oka annak, hogy ilyen mértékben tiltakozunk a megöregedés ellen. Vagy csak az EGÓNK lenne a bűnös és mi van akkor, ha az egónk éppen az isteni részünk, azért olyan energikus? Azt hiszem, hogy erre a kérdésre nem találunk konkrét választ. De néha talán éppen ezért nem tudjuk, vagy csak nehezen tudjuk elviselni a világ változását. Mert az isteni énünknek nem létezik idő csak a földi testünknek.
A dolgok változnak, az emberek is változnak és még a világ is változik. Ennyi változó tényező mellett nem is csoda az, hogy nehéz vagy néha inkább lehetetlen hosszútávra tervezni és sajnos ebbe belefoglaltatnak az érzelmek is. Mert lehet, hogy egy nap elmúlik, elszakad, elpattan, véget ér s kit tegnap még szerettél arra holnap már csak ismeretlen ismerősként gondolsz vissza. Többé szavaidat már nem issza, többé már nem szól hozzád és te sem hozzá mert elmúlt, véget ért, mint a nyár. Csak két jó ismerős marad, akik egyre csak távolodnak egymástól háttal állva. És ezt nemcsak elfogadni kell tudnunk, de megtanulni is. Mert e nélkül nagyon nehezen fogjuk tudni feldolgozni a körülöttünk zajló világi történéseket. Az emberi kapcsolatok éppen úgy változnak, mint az évszakok. Néha nem marad más csak a remény, hogy még boldogok leszünk. Máskor pedig a boldogságban úszva lebegünk. Mindent meg kell élnünk és ezt nem tudjuk megúszni. A mostnak ezer arca van és az életben minden arcával találkozunk, mindez azért van mert találkoznunk kell minden arcával. Ha jobban megnézzünk akkor látható, hogy a bánataink és az örömeink is csak pillanatokból állnak és ezekből is sok esetben kibillent valami. Ezek a most pillanatai, különböző életképek és életérzések. Ennyi az élet, a másodpercek zakatolásában eltöltött idő, mégis milyen gyönyörű. Nincs szebb ajándék az életnél és értékesebb a mámorban eltöltött életidőnél. Ennyi van nekünk, nincs több, mert nem lehet több, de ha nem hiszel nekem akkor tervezz előre. Írd föl, hogy mikor és mit akarsz tenni és rá fogsz döbbenni, hogy nem azt teszed és nem akkor, amikor te akarod. Egyszer majd lehet, de pontosan megtervezni szinte lehetetlen. Hiába kergeted a tudatosságot, a tervszerűséget hiába hiszed, gondolod azt, hogy a változás nem ér utol téged, mert utol ér. Utol ér és nem kímél, nem kímél mert nem kímélhet ember vagy ezt kell megélned. A kíméletlenséget. Nincs állandóság, ami állandó az a szüntelen változás. Neked csak az marad, amit látsz, hogy szépnek vagy csúfnak az bizony rajtad áll. Csak a most a mienk semmi több, az aktuális pillanat, az életünk egyetlen homokszeme. S mint ahogyan a homok kifolyni látszik a kezünkből úgy folyik ki az időnk és a terveink is az életünkből. Homokszemekként pergő pillanatok melynek neve az élet. Ez az élet, ez a most ez a pillanat, nem több s nem tudjuk mit hozhat a következő, de épp ettől szép. Talán csak remélhetünk, hogy lesz még sok-sok szép közös pillanat mielőtt a végzet a földi élettől végleg elszakít. Mideközben majd újra és újra ácsorgunk a tükör előtt és ismét nem tudjuk, hogy mi miért történt. Változás és elmúlás az örök körforgás, ami néha jót hoz és néha nem, de ez a mienk. Ez az állandó és egyben változó, eltűnő és visszatérő a szeszélyes nagybetűs ÉLET!