Mily üresség tátong a tudatomban,
Megszűntek a gondolatok valahogyan,
Csak éppen létezem az univerzumban,
Pihenek, mint szegfű a gomblyukakban.
Időtlenül lebeg a semmiben a tudatom,
Tükörsima, mint szélcsendben a Balaton.
A tennivalót halvány bársonnyal takarom,
Ha lenne, meg is emelném a kalapom.
Nincs most hajtás a jólét őrületében,
Csak semmittevés a pillanat bűvöletében,
Miként felhő lebeg az égbolt légterében,
Akként vagyok én is az élet vetületében.
Nincs most holnap és a múlt sem számít,
S kívánságom sincs, amely tettekre csábít,
Nincs múltam, hogy megbánjak bármit,
Sem reményteljes jövőm, amire ember számít,
Létezem a semmiben, és nem is kell több,
Ma nem leszek munkás és nem leszek elnök,
Sem egy számokkal játszó, számító mérnök,
Csupán lebegek a jelenben, miként a felhők.
Nincsenek terhek, melyek nyomják a lelkem,
Sem tételek melyeket komolyan kell vennem,
Nem vagyok a földön sem, csupán a testem,
S nem számít az sem, mit mondtam vagy tettem.
Most minden gondomat a földön hagytam,
Úgyis mindig megvárnak, bárhova is rakjam.
Ezt a kis szünetet most magamtól kaptam,
Így néhány édes pillanatig nem a földön laktam.
Hiszen a most fontosabb, mint a tegnap,
S amiben soha nem bízhatok az a csalfa holnap.
Nincs több az embernek, mindig csak egy nap,
Néha a semmi kell, hogy úgy érezhesd jól vagy!