Sötétben botorkálva a fényt kerestem,
Apró derengést egy sötét veremben,
Fényre várva próbáltam tüzet gyújtani,
A Nap nélkül a Föld sem tud ragyogni.
Az árnyékban tengettem fakó életem,
Ám mindig tudtam, eljössz, végzetem,
Miként a sötétet a nap fénye törte át,
Megérkeztél, elűzve a hosszú éjszakát.
Mert aludtam csak, amíg nem voltál,
A néma csöndben, míg nem szóltál,
De váratlan érkezésed felébresztett,
Dalra fakadó lelkem írásra késztetett.
S akár a derengő hajnal, úgy érkeztél,
Kelő napként semmit sem kérdeztél,
Szépen lassan beragyogtad életem,
Enyém lett a jelen, na és a végtelen.
Az égiek küldtek, nincs ebben véletlen,
Egy kedves ajándék, s nem is kéretlen,
Téged az égtől fohászkodva kértelek,
Sejtve, bár nem tudva édes lényedet.
Isteni tűz lobog mindenhol bennem,
Rég nem érzett láz lüktet szívemben,
Ide-oda kalapálva izzik és lobban fel,
Előtörő érzés, mit még nem fogok fel.
Bőröd, mint a tükörbársony, olyan sima,
Ajkad érintése, mint mézédes ambrózia,
Csak a hangod hallom, már mosolygok,
Szemeid tündöklő sugarától borzongok.
S a rút világ köröttem milyen más lett,
A jeges, komor télből is ragyogás lett,
Hiába esik vagy fúj, nekem szép az idő,
A szerelmet tán ezért küldte a teremtő.
Lelked tiszta, mint áttetsző hegyi kristály,
S megőrülök ahh, ha a hátsójával riszál,
Ölelésed egy ismeretlen világba röpít el,
Hol nincsen idő, s így az nem is telhet el.
Nem titkolom, hogy mennyire vártalak,
Hogy végre reszkető karomba zárjalak,
S nincs is senki, aki többet adna nekem,
Boldog vagyok én, mert ilyen a szerelem.