Amikor még fiatalon gördeszkáztunk,
És a parkban sokszor ronggyá áztunk,
Eső után napfényre, kék égre vártunk,
S a lányokkal már kézen fogva jártunk,
Amikor még tényleg barátok voltunk,
Nem érdekelt, bármit mondtak rólunk,
Néha egymásra is mindent mondtunk,
Ám valahogy mégis boldogok voltunk,
Amikor még a zene volt fontos nekünk,
Táncoltunk, míg zengett az ütem velünk,
Hiába volt forró nyarunk s hideg telünk,
Nekünk az égboltra volt felírva a jelünk,
Amikor még átjárt minket a lét varázsa,
Forrón izzott szívünkben az élet parázsa,
Lelkünk még tiszta volt, mint a kristály,
Bíztuk és hittünk, mint egy ifjonc király,
Amikor még egy kis helyen is elfértünk,
Ha együtt voltunk, senkitől nem féltünk,
Bár kevesen voltak, kik aggódtak értünk,
De mi abból valójában nem is kértünk,
Amikor még a jóanyám velem harcolt,
Mérgelődött, látván, hogy merre tartok,
Féltve nézett rám, néha csak legyintett,
De engem az ifjúság forrósága hevített,
Amikor még épp csak kezdtük az életet,
S el akartuk érni szakadékot és hegyet,
Mert akkor még gondtalan volt az élet,
Nem éltünk még meg jó pár nehéz évet,
Amikor még új volt e világon minden,
S örültünk, ha strandolhattunk ingyen,
Hosszan napozva a múló időt mulattuk,
Ám az élet értelmét soha nem kutattuk,
Amikor még mit sem számított az érdek,
Az sem fájt, ha mások inkább célba érnek,
Úgy éreztük, az idő nekünk nem is telik,
Hisz az idő múlását az ifjak nem ismerik,
Amikor még gondtalanul teltek a hetek,
Nem voltak még előttünk sokéves tervek,
Mi csakis azt tettük, mit a szívünk diktált,
S nem azt, mit tőlünk a kötelesség kívánt,
Amikor még nem tudtuk, mit is hoz az élet,
Nem volt elég semmi, mindig csak a véglet,
Nekünk csak zengett a dal és szólt az ének,
Nem értettük, miért intenek óva a vének,
Amikor még máshogyan teltek el az évek,
Szép volt az a világ, de már máshogy élek,
Néha mosolyogva, örömmel visszatekintek,
Eszembe jut a tükörből a régi tiszta tekintet.