Nem tudok aludni, és csak forgolódom,
Napok óta nem alszom, gondolkodom.
Nem tudom igazán, hogy mit rontottam el,
Csak azt tudom és érzem, mit vesztettem el.
Ha eljössz hozzám este, sötét az ablakom,
S néha már nem tudom, mikor és hol lakom.
Nem vagyok otthon, attól csak szenvednék,
De hitevesztett ember az soha nem lennék.
Süvít a fagyos északi szél, és jeges a világ,
Minden hideg, megfagyott, mint a jégvirág,
De ébred még a hajnal és fölkel majd a nap,
Egy meleg reggelen a szívem értelmet kap.
Hiszem azt, hogy valaki még örülhet nekem.
Érzem, hogy oly sok minden történik velem,
Látom, hogy kusza életem mikor merre tart,
Tudom, hogy eltűnik az, mi engem fölkavart.
De mostanában végre már újra jól alszom,
Nem virrasztok vagy forgolódom ágyamon,
Hogy mit rontottam el, az már nem érdekel,
Mert tudom, ha fölébredek, TE még itt leszel.
Az ablakom immár nem sötét, ha megnézel,
Otthon találsz ma este, ha hozzám benézel.
Többé már nem szenvedek az otthonléttől,
Megváltam végre minden fájó, régi képtől.
Most már a déli szél fúj, és heves a világ,
Minden forrón lüktet, elolvadt a jégvirág.
Végre eljött a hajnal, és megláttam a napot,
Hittem benne, és a szívem értelmet kapott.
Hiszen van itt valaki, aki végre örül nekem,
Nézem azt, hogy mi minden történik velem.
A kusza életem iránya most már délre tart,
Látom, hogy eltűnt, ami engem fölkavart.
