Csöpögő álmennyezet, végzetes pillanat,
Ellágyult szívemben egy utolsó gondolat,
Megfagyott perceink nehezen olvadnak,
A megtört szívek némán csak kattognak.
Úgy dereng föl, ahogy hurrikán az égen,
A dúlt lelkem mennydörgő börtönében,
Nézem, ahogy táncol, és érzem ahogy fűt,
Hallom, ahogy vádol, mindent összegyűrt.
De hiába is kérnél, most nem tudsz a jóra,
Megdobban szívem minden egyes szóra,
Megzavar most minden, mit rólad hallok,
Fölborult bennem, amit az életről vallok.
Torkomban gombóc, egy fojtogató érzés,
Motoszkáló gondolat, ismétlődő kérdés,
Lidércszerű álmokban találkozom veled,
Hűvösen sóhajtva mondom ki a neved.
Hosszabb éjszakák és rövidebb nappalok,
Süthet a nap, rám valahogy nem ragyog,
Hiába kérdeznél, magamnál nem vagyok,
A végzetem felé most egyedül ballagok.
Úgy teszek, nem érdekel, mégis kérdezlek,
Magammal szemben még így is vétkezek,
Örülnék, ha tudnám, nem tudod a titkom,
Nélküled magamban nem vagyok itthon,
Mindez egy érzés, amely bennem kavarog,
Mindaz, ki rég voltam, jelenleg nem vagyok,
Ismeretlen érzés ez a furcsa érzékenység,
Ilyen kegyetlen tud lenni a FÉLTÉKENYSÉG.
A jéghideg érzelmek szeretetben olvadnak,
Fényben születnek, de sötétségben vannak,
Lehetne ez másként, de ahhoz én is kellek,
Soha nem mindegy, mit gondolok és teszek.
Tudom, birtoklás nélkül kellene szeretnem,
Te vagy, aki számít, rád érdemes figyelnem,
Környezetem hangjait miért kell fülelnem,
Értelmetlen kérdésekre nem kell felelnem.
Úgy szeressek, hogy közben nem birtoklok,
Éljek melletted, hogy szívemben megnyílok,
Meg kell bíznom ahhoz, hogy újra nevessek,
Hinnem kell benned, hogy boldog lehessek!