nehéz amikor a sors örvénye a karjaiba zár,
sokszor nem tudhatod, az utadon még mi vár,
mit lehet tenni? - talán elengedni és elfogadni,
s amikor nehéz, akkor is embernek lenni.
a haldokló remény még a megfáradt illúziókat élteti,
de mindhiába, mert nem látja a valót csak elképzeli,
a valót az égben vetik papírra, nekünk csupán a remény marad,
hogy az életünk még a helyes úton halad,
a remény, hogy a sorsunkról jól döntenek,
és az lesz, ami lesz és soha más, mert nem lehet.
ember csak a kijelölt úton mehet,
hiába bújik el sorsa elől, semmit nem tehet,
az elképzelt jövő többnyire alakot vált,
és a jelen gyakran nem követi a földi tervek útját,
mert nem követheti, csak ha az égivel egyezik,
reszketve szőtt terveinket átírják és ha kell átrendezik.
lassan és csendben, de az álmok szétpukkadnak,
a színes illúziók elenyésznek és elfáradnak,
marad a márványhideg valóság legvégül,
ridegen, csupaszon, de őszintén és kendőzetlenül.
így néha az igazság fénye azért átfénylik a homály szürke burkán,
és az ember talán megérti léte értelmét a végzete útján,
s ahogyan az égi kapuk nyílnak és záródnak ősi rendben,
nekünk a szerencse aszerint kedvez idelenn,
a szerencse, mi nem több csak égi döntés, mihez létünk zárkózik,
amihez itt lenn a földön, minden törvény igazodik.
mindent amink van a másik világból kapunk,
tehetséget, sorsot, jövőt és amíg lehet itt maradunk,
s ha felnézel az égre egy csillagfényes, csendes éjszaka,
talán libabőrös leszel mert megérted, hogy mit üzen az ég szava.