A holnap még nincs itt, a tegnap már nem él,
Ostoba az, ki örömöt a jelenétől nem remél,
Illúziókat kergetünk, álmodozunk, tervezünk,
Beszélgetés közben az élet mellett elmegyünk.

Másokat nézünk, ámbár magunkat sem látjuk,
Minden áldott nap már csak a csodát várjuk,
Mára istenek lettünk, alkotunk és teremtünk,
Lassan már az életünket más éli le helyettünk.

Rohanásban élünk, dolgozunk és meghalunk,
Nem jut idő arra, megtudjuk hogy, kik vagyunk.
Talán még emberek, kik hűtlenek magunkhoz,
Csak az számít nekünk, hogy a holnap mit hoz.

Mert lángolnunk kellene, és nemcsak remélni,
Boldogságban úszkálva az életünket megélni,
Megkeresni az igazit, már ha tényleg létezik,
Nem csak arra várakozva, vajon mikor érkezik.

Még bátrabban kellene követnünk az álmainkat,
A szívünk által kiválasztott, eltitkolt vágyainkat,
Mert mit ér az életed, ha nem érzed, hogy élsz,
Ha minden nap csak a következményektől félsz?

Ha nem lelkesedsz célodért tűzben égő szívvel,
Ha nem teszel meg mindent ezer fokos hévvel,
Mondd mire vársz, ha tudod, mit kell tenned,
S miért hátra indulsz el, ha előre kell menned?

Már rég nem tudjuk azt, hogyan is kell szeretni,
Mikor volt, hogy tudtunk tiszta szívből nevetni,
Talán kezdd el keresni, és megtalálod önmagad,
Tárd ki egész lényed, és a boldogság megragad.

Engedd be a szeretet, hogy fölhevítse szívedet,
Azon se bosszankodj, ha majd valaki kinevet,
Űzd messze a félelmeid, és legyél te a bátorság,
Hagyj föl a haragvással, és legyél te a barátság!

A vágyaidból célok lesznek, ha befelé figyelsz,
Csak merd követni álmaidat, és önmagadra lelsz,
Ne félj, ha a holnap zord, mert máshogy is lehet,
Cselekvésben a bölcsesség, ezt soha ne feledd!