Az idő telik és mi mégis egyhelyben toporgunk,
Lábunk már fárad, testünk reszketve vonaglik,
De tovább vonszoljuk magunkat, vakon és süketen,
Semmi nem számít és törtetünk völgyeken – hegyeken.

Az életből nem tanulunk és nem keressük a boldogságot,
Csak nyüszítve állunk a magányunk sötét árnyéka alatt,
Arcunkon könny csordul, szemünk már vérben ázik,
Hátunkon verejtékcseppek gördülnek, s a hitünk tétovázik.

Hitetlenek csordájában a templomok lépcsőit koptatjuk,
Hazug könnyekkel és álszent imádsággal a teremtőt gyalázzuk,
Reménytelenül hallgatjuk az igét, de nem értjük a szavakat,
Kántáljuk a zsoltárokat s közben gőgösen lenézünk másokat.

Pedig már tudjuk mi az a rossz, de a jót mégsem választjuk,
Tudjuk mi a rút, ám a szép élet még így sem kedvesebb,
Nem kell a béke és a nyugalom, pedig az-az egyszerűbb,
De kell a káosz és az élet örvénye, mit magunknak teremtünk.

Keressük a kiutat az érdekek és a félelem labirintusából,
Csodálkozó szemekkel kérdezzük, hogy miért nem találjuk,
Noha mindig előttünk van, csak a bódulat ködében nem látni,
És könnyebb így az álomittas segítséget a külvilágtól várni.

Mert bár lelkünkben az iránytű, de kívül van a csábítás,
Minden mi érdek, akarat, vágy és vakító fényes csillogás,
Halljuk a lelkünk szavát, de nem követjük, úgy túl egyszerű,
Tolongva követjük a támolygó csordát és mindent mi tervszerű.

És közben mindenkit okolunk, kivéve hálátlan lényünket,
Sötétség és az égi fény között már nem lelünk különbséget,
Csak vágyunk, sóvárgunk és magunkat máshol keressük,
De minden bennünk van, a külső világban ezért nem leljük.

És nem félünk vétkezni önmagunk és e csodás világ ellen,
Mert isteninek képzeljünk törékeny, halandó létünket,
Mégis, csak mindőn fájdalom, betegség és veszteség tizedel,
Hogy egyszerű halandó testek vagyunk, csak akkor hisszük el.